2018. Június 21. Csütörtök  Alajos

22°C / 32°C

EUR: --- Ft GBP: --- Ft

Bahget Iskander, a nyugdíjas fotóművész

Több mint fél évszázaddal ezelőtt érkezett Szíriából Magyarországra. Mérnökként is megállta a helyét, de igazán sikeres kedvenc időtöltése, a fotózás révén lett. Képeit szinte a világ minden országában ismerik, őt azonban a hírnév nem szédítette meg, ma is ugyanolyan közvetlenséggel, széles mosollyal fordul mindenki felé, mint évtizedekkel korábban. Sokan büszkén fogadják, amikor „Barátom”-ként szólítja meg őket.

– Fotóművészként dolgozik immár közel harminc éve. Jelentett-e bármi változást, hogy közben nyugdíjba ment?

– Azt, hogy nyugdíjba megyek talán észre se vettem volna, de úgy bő tíz évvel ezelőtt hivatalos értesítést kaptam róla. Be kellett mennem a nyugdíjbiztosítási igazgatóság épületébe, s amikor egy kicsit lehajolva, hogy láthassam-hallhassam a barátságos ügyfélszolgálatos hölgyet, megtudtam a tényt, hogy nyugdíjas lettem, egy másodpercre megijedtem. Átvillant a fejemben, hogy elhasználódtam, hogy talán már semmit se érek, ám csak egy pillanatig tartott ez az állapot, a műtermem, a munkáim vártak rám. Azon persze egy kicsit meglepődtem, hogy nyugdíjamat a 38 szolgálati évem ellenére igen kis összegben állapították meg – a rendszerváltás előtti években, külföldi munkáim miatt dollárban szerzett jövedelmeimet nem számították be –, de nem érdekelt az egész. Sem gondolkodásban, sem aktivitásban, sem fizikailag nem éreztem változást magamban azzal, hogy nyugdíjas besorolást kaptam, így azután dolgoztam tovább, sőt többet, többszörösét is, mint korábban.

A Fiatal Írók Találkozóján, 1979-ben

– Mely terveit tudta megvalósítani immár „nyugdíjasként”?

– Amire a leginkább vágytam, az a könyvem kiadása volt. 2012-ben ez az álmom megvalósult. A háromnyelvű fotóalbum – melyben egyfajta személyes vallomásomat is megfogalmaztam – életutam legfontosabb alkotásait összegzi. Kegyetlenül sok munka állt emögött, a sok tízezer fotóból való válogatás szinte emberfeletti erőt igényelt. Büszke vagyok arra, hogy amiként az alcíme is jelzi, ha csak egy maroknyit is, de a világ egy részét maradandó módon is megörökíthettem.

Egy másik tervem is valóra vált. Régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy miután Magyarországon élek és szeretnek az itteni emberek és én is őket, ugyanakkor hitelem van az arab világban is, munkáimból összeállítok egy fotókiállítást arról, hogy miként látom második, választott hazámat, és ezt az anyagot kiküldöm az arab országokba. A nem kevés anyagi áldozatot követelő „Magyarország arab szemmel” című kiállításom az utóbbi tíz évben eljutott már a leghíresebb arab múzeumokba – többek között Kairóba és Damaszkuszba is –, jelenleg a tárlat Katarban látható. Boldogan figyelem a kiállítás mostani útját is, jó érzés tudni, hogy alkotásaimmal hidakat építhetek különböző kultúrák közé.

Az utóbbi években végzett munkáim harmadik fontos területe is népeket, országokat köt össze. 2014-ben a Szófiai Magyar Kulturális Intézet vezetőjének felkérésére mintegy 100 fotómat vittem ki a bolgár fővárosba. A kiállítás oly sikeres lett, hogy vándorútra indult, és képeimet azóta Bulgária több mint 30 településén is bemutatták már. Emellett két évvel ezelőtt  a bolgár földön fellelhető magyar emlékeket is végigjártam. Az ott gyűjtött fotóanyag vándorkiállításként azóta is járja a dél-európai ország különböző városait. Felkérést kaptam a bolgár veteránok megörökítésére is. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ezekről az idős emberekről – közülük többen 90 év fölöttiek –, akik korábban „fontos” emberek voltak, ma pedig már ugyanolyan hétköznapi életet élnek, mint mások, fotókat készíthettem. Emberileg is megfogtak, mert azt éreztem, hogy ugyan különböző politikai indíttatású rendszerekben szolgáltak, de valamennyien a hazájukat védték. Az anyagot az év második felében egy hatalmas ünnepségsorozaton mutatják majd be Szófiában, de néhány fotót már most, egy május eleji Veteránok – fotó a készülőben lévő szófiai kiállítás anyagábólharkányi, az ottani bolgár katonai temetőben tartandó megemlékezésre is el kell küldenem.

Az elmúlt években a hazai kiállításaim is folytatódtak. Végtelenül büszke vagyok arra, hogy három évvel ezelőtt a Budavári Palotában is kiállíthattam fotóimat. A tárlat címét igen találónak éreztem, az anyag valóban „Iskander világát" mutatta meg.

– Milyennek látja napjaink világát?

– Már évtizedekkel ezelőtt is értetlenül álltam a szülőföldemről közölt, sokszor hamis híradásokat hallva, és az utóbbi évek történéseit sem értem. Tisztelem és becsülöm a szíriai embereket, mert tudom, hogy alapvetően ők is békés szándékú, jó emberek. Sajnos, a háború sokak számára nagy üzlet, és vannak olyanok, akik az energiahordozók megszerzése miatt gyűlöletet szítanak népek között. Boldog vagyok, hogy olyan országban élhetek, ahol rend és biztonság van, hogy a házamba olyan vendégeket fogadhatok, akik nem hívás nélkül jönnek.

– Sokan megtapasztalták már, hogy otthona nyitva áll előttük. Kertjében a legrangosabb diplomaták épp úgy gyönyörködtek, mint a pályakezdő költők, írók. Családjával is megosztja idejét?

– Feleségemmel, Bodor Saroltával 45 éve Hetényegyházán élünk. Két gyermekkel ajándékozott meg bennünket a Jóisten. Lányom közgazdász lett, fiam jogi egyetemet végzett. Ma már mindketten családosak, Pesten élnek, és az ő révükön három unokának is örülhetünk. Mi is el-eljutunk hozzájuk, de jobb, ha ők jönnek. Hetényegyházi otthonunk tágas, mindannyian elférünk benne. A kert is, melyet évtizedek óta nagy gonddal alakítgatok, minden lehetőséget megad arra, hogy barátaimhoz hasonlóan – például a Forrás alkotóival sok időt töltünk itt közösen – szeretetben együtt lehessünk.

– Milyenek terveket sző a következő éveire?

– Életem történetét jó lenne megírni, benne azokat az élményeimet, amelyek egy-egy fotóhoz kötődnek. A legfontosabb azonban a munkáim archiválása, digitalizálása lenne. Hihetelenül sok képet készítettem az elmúlt évtizedekben, ezek között több ezer negatív és diapozitív is van. Igazi értékük ma még talán nem látszik, de 30-40 év múlva a történelem lesz kiolvasható belőlük. Ha ezt mások is fölismernék, és anyagilag is támogatnának – sajnos, egy kézzel nem lehet tapsolni –, úgy akkor ez az álmom is valóra válhatna.

Varga Géza

 

NÉVJEGY

Bahget Iskander fotóművész Szíriában, El-Barazinban született 1943. augusztus 14-én. 1967 óta Magyarországon, Kecskemét-Hetényegyházán él. Előbb kohómérnök végzettséget, majd mérnöktanári diplomát szerzett. 1972-től Kecskeméten, többek között a Szerszámgépipari Művekben és az AGRIKON Vállalatnál  dolgozott, de tolmácsként és műszaki ügyintézőként Algériában és Marokkóban is képviselte magyarországi munkahelyét. 1968 óta foglalkozik fényképezéssel, 1990 óta szabad szellemi foglalkozású vállalkozóként saját műtermében reklám- és divatfotókat készít, szórólapokat és prospektusokat is tervez. Közel 300 alkalommal állította ki képeit egyéni tárlatokon. Főként fekete-fehér szociofotói, portréi, a sivatagi világgal kapcsolatos tájképei, a magyar irodalom és képzőművészet több jeles képviselőjéről készült fotográfiái ismertek. Szorosan kötődik a FORRÁS, folyóirathoz. Magyarország hírnevét öregbíti a világ minden táján, az arab nyelvű Kék Duna című havilapban a magyar kultúra jeles alakjait mutatja be írásaival és fotóival. Kiállítást rendezett az erdélyi menekültek, illetve az autista gyermekek megsegítésére, munkáinak felajánlásával támogatta a Magyar Fotográfusok Háza restaurálását és jelentős összeget adományozott a 2010-es vörösiszap-károsultaknak. Elismeréseinek száma meghaladja a százat, többek között Bács-Kiskun Megye Művészeti Díját, a Kecskemét Közművelődéséért Díjat, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovag- és tisztikeresztjét, a Hetényegyházáért Díjat, a Bács-Kiskun Megyei Prima Díjat és a hírös város Pro Urbe-díját is átvehette.

 A cikk a Kecskeméti Lapok "Mi van vele" című rovatában jelent meg.

HIRDETES_CIKK_KOZEPERE_BESZURVA

Kecskemét percről percre

Élő adás